2014. szeptember 21., vasárnap

Prologue


- Hiányozni fogsz...
- Miattam ne aggódj! - Ejtette ki e előre tudatható nyugtató mondatot, a szoros búcsú ölelésünk között. Megragadta nagy táskáját, és egy lágy mosoly kíséretében kiballagott az ajtón, majd be ült az 5 perce váró sofőrrel való taxiba.
Próbáltam vissza fojtani a könnyeimet, nem sírhatok. Nem sírhatok.
Legbelül elengedtem magam érzelmileg, úgy, mint Anya kívül is. Tudtam, hogy egyszer el fog menni, hisz Ő a bátyám, de a közel múlt megnehezíti ezt az eszmét. Minden össze tud omlani, többször, az élet nem nem kegyelmez.
- Scarlett.... Kicsim.
- Anya, ne. Jól vagyok. - Mintha bármikor igazat mondanék. - Minden rendben van.- Motyogtam halkan. A kijelentésem meghazudtolása képen, fölviharoztam a szobámba.
Oda ültem az ablakomhoz, és csak néztem kifelé, az üres utcára. Olyan üresek voltak, mint mások szerint az érzéseim. Ez az amit el akarok érni, ha már álmaim nem lehetnek.
Az eső kopogtatta az üveget, és a cseppekből tócsák lettek minden második méternél a kültérben. A leglehangolóbb dolog az eső, egy ilyen helyzetben. Csak rosszabb lesz a kedvem, máskor örülök az esőnek, és kimegyek elázni, engem ez tesz boldoggá.
Holnaptól új értelmetlen tanév, és meleg hippiknek kitalált közép iskola. Csak ez nem zavart.
A gondolataim megalázását megzavarta az ócska telefonom csörgése.
Bonnie volt az, muszáj volt felvennem, egész nap hívogatott volna, ha nem teszem.
- Szia Scar!- Ordított olyan hangerővel, hogy a régi készüléket még messzebb kellet fognom a kezemben a fülemtől.
- Szia Bonnie.
- Izgulsz az iskola miatt? Annyira jó, hogy együtt fogunk menni! Már meg van az új uzsonnás dobozom, képzeld, pónik vannak rajta, anyu választotta! 
- Nem.
- Szerinted  kedvesek lesznek a tanárok? - Leghülyébb kérdés.
- Nincs tanár, akit kedvesnek lehet mondani.
- Ja, igen, teljesen..... Mennem kell, anyuval épp sütögetünk muffinokat.
- Hajrá. - Gyorsan befejeztem ezt a beszélgetést, és leraktam a telefont. Úgy teszek, mintha Ő nem zavarna, pedig a legjobb barátnőm.
Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal, otthon nem maradhatok, ez már rögeszmémmé vált.
Előkaptam az első kezem ügyébe kerülő pulóveremet, és felkaptam. Az pontosan Adam régi kardigánja volt, mekkora véletlen. Ezt a zavaró tényezőt próbáltam kiűzni a fejemből, és gyorsan kimentem élvezni a levegőt, elfelejtve a zuhogó esőt.
Sose látok vidám embereket ezen a környéken, csak nyomorgó élettel ajándékozottakat.
Cél és gondolatok nélkül járkáltam, amíg el nem értem az erdőhöz, ami az egyetlen hely, ahol határok nélkül cselekedhetek, mintha számítanának bármikor is.
El ballagtam még a folyóhoz, és szokásomhoz híven leültem a hídra. Addigra már nem volt esélyem még jobban elázni.
Bámultam, és folytattam, ez ment kis híján egy órán keresztül. Ilyen érzések nélkül élni.

Vissza sétáltam az erdő sűrűjébe, okok nélkül, ahogy szoktam cselekedni. 
Lefeküdtem a fűbe, és néztem a felhőktől szürke de gyönyörű eget. A világot kizárod, gondolataidat kikapcsolod, és megpróbálod az élet jó oldalát megtalálni, ha még lehetséges.  
Ez abban a minutumban nem sikerült végrehajtanom sikeresen, így elkezdtek emlékek cikázni a fejemben, és kezdtek megbolondítani. Őrültnek érzem magam a nyomorult életem minden pillanatában, ez hogy hangzik?
Lelkizés után észleltem csak,hogy a pulcsim tiszta víz lett. Szinte megöleltem, érezni akartam a bátyám illatát, és őt is, pedig 3 órája búcsúztam el tőle. Megremegtem a gondolattól, hogy megszeretek valakit, nem érezhetek megint ilyet, de Őt nem tudom nem szeretni, hisz Ő a leginspirálóbb ember ezen a kibaszott földön. Megtanult újra a bátyám lenni.
Kezdett lemenni lassan a nap, így ki kellett jutnom, mielőtt nem találnék ki.
Én és a vizes cuccaim más fél óra múlva már a város szívében voltunk találhatóak, vagyis ha bárki is ott lett volna. Szokásos húsvéti napok, amikor mindenki elmegy a "szerető" rokonokhoz, hogy beszélhessenek a legunalmasabb témákról, és hogy átélhessenek kínosabbnál kínosabb és erőltetettebb szituációkat. Szerencse, hogy az apám természete miatt senki se lát minket szívesen.
Csak mentem, mentem határok nélkül. Kerültem azt az utcát, amennyire tudtam, de mivel a legtipikusabb, szegény amerikai városban lakok, nincs túl sok lehetőség a sétálgatásra, tiszta levegő sincs.
Már a nap félig lement, gyönyörű naplemente ragyogta az üres tereket.
Csak próbálj tovább lépni.
Ez már a mantrámmá vált az elmúlt években, miközben a napközbeli szavaim lecsökkentek 80%-ban.

*Másnap reggel*
Hajnali 5 óra. A nap még fel se kelt, de én már borzalmas fejfájással törekedtem kivárni, hogy indulhassak a pokolba.
Beszaladtam a fürdőszobába, és szokásosan a szemeim vér vörösek voltak, de már megtaláltam a tökéletes szem cseppet, hogy senki se tudja mit csináltam előző éjjel, mintha közük lenne hozzá.
Nem tudtam kit látok a tükörben. Egy ismeretlen, szánalmas, élő halottat. Ez az érzés belém ragadt, sose fog elmúlni, már meg van írva a történetem.
Kiszedtem pár fejfájás csillapítót a tükör mögötti 'titkos' szekrényből, amik az anyám számtalan gyógyszerei mellett találhatóak voltak. Nem kellett neki szemüveg, de így is vak volt, nem tudta mi megy körülötte. A lánya minden nap késő este ér haza, és még az sem zavartatja, hogy a Londonban tartózkodó férje egy szép szót sem mondott az életében senkire és semmire.

Ha a nyomor ölni tudna, már nem tudom hol lennék, egy jobb és más életben, ha még létezik olyan, a szegénység bugyraiban kétlem.
A szomszédok megint ordibáltak. Azért kelnek fel minden áldott nap, hogy megvitassák a dolgaikat az életükben, amit igazából a legkedvesebb lélek sem nevezne annak.
 Ezt magam mögött hagyva vettem elő a dobozt az ágyam alól, aminek tartalma lopott csecsebecsék, tárgyak, az én gyűjteményem. Hozzájuk társul egy öngyújtó is, ezután nem kell mondanom miért helyeztem el ezeket egy dobozba, megnyugtat a tűz, és a rongálás. Jobb mintha embereket bántanék, ezért nem is beszélek sokat, így kevesebben utálnak, de az embereket ismerve, ez sem elég.
 
Kivettem az öngyújtót a hónapok teltével szét zúzott kezeimmel, és meggyújtottam egy cigarettát. Anya a gyógyszerek hatásától mindig szinte ki van ütve, így már rég megszokott nálunk a nyilvános drog fogyasztás, és a cigizés, és Ő naponta 2 doboznyit szív el. Én takarítok, mosok, főzni nem főz senki, szintén én néha mirelitet, de már ingyen adják a pizzát. Anorexiásnak is mondhatnak, egy csontváznak megakadna a szeme rajtam. 

Már fél hét volt mire elindultam, előtte benéztem Anyához, aludt mint a bunda... Szét szórt gyógyszerek, pirulák szét , üres whisky üvegek társaságában. 
Mondhatni gyorsan elérkeztem az iskola utcájának sarkára, Bonnie már ott állt a rózsaszín hátizsákjával, a csillámos uzsonna dobozával. Haja két szélső copfba volt gumizva, egy rikító lila hajcsattal megerősítve. 
- Scarlet!- Ordított örömében, amikor meglátott.
- Nyugalom Bon Bon. Nagy levegő.... - Kezdte az anyja a "lenyugtató" gyakorlatot.
- Nyugodt vagyok.... Nyugodt vagyok.... 
- Ó, szia Scarlet. - Vette figyelembe jelenlétemet. 
- Jó reggelt Mrs. Flycya.- A családjuk valami messzi Európai országból származik, így a nevüket sem tudtam kimondani rendesen, Ezerszer végighallgattam a történetüket, de érdekesebbnek tűnt, hogy mikor lesz vége.
- Jaj, induljatok lányok! Már csak 30 perc van a becsengetésig! Ismerkedjetek meg az új barátnőitekkel, de Bon Bon, semmi fiú! Tudod...
- A fiúk gonoszak, hazugok, károsak, és büdösek. - Folytatta az édesanyja által kitalált baromságot.- Puszi anyu! - Adott neki egy cuppasnóst búcsú ként.
Én próbáltam gyorsan letudni a dolgot, így egy intéssel elhúztam a csíkot. 
Bonnieval nem beszéltünk sose sokat, talán ezért működött a barátságunk. Így is tettünk az iskola felé. 
Az épület előtt rajzottak a túlfűtött velem egy korúak, egy szakközépiskolától nem is lehet várni mást. Én filozófiát választottam, így is nagy az űr az "elmémben". Nem lettem volna itt, ha nem csapnak ki ez előző iskolámból. A szüleim 15 ezer dollárt fektettek bele havonta, hogy rendes oktatást kapjak, így szokásosan csak csalódást okoztam. Egy leány iskola volt, tele elszállt és elkényeztetett ribancokkal, és életüket megunt diplomás tanárok. Ez itt sokkal jobb. Nem elkényeztetett pénzért dolgozó kurvák, életüket megunt 'épphogy átment' főiskolás végzettségű tanárok. Sokkal jobban hangzik, nem? 
Egy testvérpár máris veszekedett. Az egyikre szinte rá volt írva, hogy szűz mint "Bon Bon", a másik pontosan az ellentéte. Párducmintás (leg)rövid(ebb) szoknya, dekoltázst kimutató fölső.
-Hú az a lány mekkora... Hogy is mondják? - Kérdezte tőlem gyerekesen Bonnie.
- Sarki kurva. Tudod ők sokat 'etye-petyéznek',
- Az mi?
-Szex.
- Majd én is fogok sokat etye-petyézni! - Nem is tudta miket mond. 
- Fogsz... -Bólintottam.-  Fogsz. 
 A lányok és a fiúk máris egymást stírölték, azt gondolva, hogy a szerelem majd előnyt fog kovácsolni, és "boldogak" lesznek. A nemrég említett párduclány és testvére egy férfi autójából szállt ki, és a kihívóbb lány közülük le is smárolta. Ennek ellenére már a kiszemelteket leste. 
 Az iskola előteréből pár tanár máris a tornaterembe vezetett minket. A többség már ott várta az igazgató unalmas monológját, ellentétben velük, én már meguntam az életem, amint rájuk néztem. 
A klikkek már felfedték magukat, a gótok, a stréberek, a számítógép függők, drogosok, a humoristák, a menők. Aztán ott voltunk mi; a senkik, az ellentétek.
Ezeket a kifejezéseket még csak egy baráti társaságra lehetett mondani, de a sebekkel teli fiúról biztosan nem lehet elmondani, hogy senki. A két barátja is teljesen más személyiséggel lehet megáldva. Egy fogszabályzós, szemüveges, és egy enyhén kigyúrt nagypofájú. A sebhelyes fiú ízlésesen göndör hajú volt, barna szemű, kedves arcú. Nem tudom miért is ment le a fejemben egy gondolatsor róla/róluk, nem számítanak. A tekintetemet máshova tereltem. 
 Mindenkinek a lelátóra kellet leülnie, ami bőven megtelt. 
- Figyelem új tanulók! - Ordított bele egy kihangosítóba az igazgató helyettes. Ismerem őt, ahogy az összes tanárt, a bátyám ide járt, Ő volt a híres diák... Egy ideig... 
- Üdvözlünk mindenkit iskolánkban, itt majd megváltozik a véleményük a tanulásról! - Jelentette ki a világ nagyobb baromságát az igazgatónő. Vele nem volt nagy bajom, de azért elég életkedvtelen nő volt.- Egy kis bemutatkozás után önök következnek,  aztán a szabályok. Kezdeném én; A nevem Mrs. Sivan, de önök csakis igazgatónőnek hívhatnak, Aki mellettem áll, az igazgatóhelyettesünk, Mr. Morgan. - Régen a tanár úr úgyszintén igazgató volt, ketten voltak, de túl egyértelmű volt, hogy kavarnak. - A fiatal hölgy pedig az iskola új terapeutája, és védőnője.
- Most engedtek ki a rehabról... Ö-örülök hogy itt le-lehetek veletek.- Dadogott a láthatólag paranoiás, és drog függő. A szemei mint a lelke, őrültek voltak, szemeink  lelkünk tükrei. 
- Mi is önnek... - Fogadta el a "bemutatkozást" kínosan Mrs. Sivan.- Na akkor most önök jönnek. Felolvassuk a nevüket, kérem tegyék fel a kezüket. - Odaadták neki a papírt, és elkezdte olvasni a fantasztikus neveket. - Melanie Martinez. - Ez egy -meglepően- szőke hajú lányé volt.Párral utána jött egy nevezetes Tom Darling, a göndör szőke fiú barátja, a nagyképű. A lúzer szót megtestesítő srác neve pedig Louis Berger volt, azt hittem nem lehet egyértelműbb, hogy balszerencsével született. 
A szőke fiút Aaron Lewis-nek hívták. Az ikerpár sem maradt ki, Blair és Janett Peterson. 
 Természetesen a szabályok tartottak legtöbb ideig, a hülye kérdések miatt is. Mire elérték, hogy máris utáljunk ide járni, mehettünk az első órára.  


- Sziasztok! Igen, ez lenne az első dolog amit közzé tetem a blogon, bevallom, szörnyű vagyok prológusokban, tudom a hibáimat, utoljára is bocsánatot kérek, de ilyen is kell, csak így tanul az ember. Örülnék, ha megjegyzésben elmondanátok a véleményeteket, nagyon érdekelne, hogy mit gondoltok. A történet később kibontakozik, minden kiderül. -




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése